Antal Miklós vagyok, kutató. 2075-ben 92 éves leszek. A kislányom még csak 50, alig nyolccal több, mint én most, tehát szemtelenül fiatal. Én jól emlékszem arra, milyen volt a világom 35 évvel ezelőtt, és a saját személyem, családom szintjén gond nélkül el tudom képzelni azt is, hogy milyen lesz 50 év múlva. Egyáltalán nem tudom viszont elképzelni, hogy a társadalom mennyire lesz működőképes. Úgy gondolom, hogy az élet minőségét alapvetően az fogja meghatározni, hogy kollektív szinten mennyire leszünk sikeresek az együttműködésben.

Az ökológiai fordulattal kapcsolatos hozzáállásomat a földi élet szépsége és bonyolultsága határozza meg. Örömmel fogadtam el a szervezők felkérését a Világeleje Ünnepen tartandó előadásra. Ezt a gondolatkísérletet arra szeretném felhasználni, hogy a napi szintű küzdelmektől kicsit eltávolodva átgondoljuk, hogy milyen sokféle okból kifolyólag félünk ma egymástól, és milyen elképesztő távlatokat nyithat, ha képesek leszünk valamivel jobban bízni magunkban és a közösségeinkben. Csak így tudunk a mainál sokkal hatékonyabban együttműködni, ami miatt nemcsak a mostani óvodások, hanem minden utánuk következő generáció hálával gondolhat majd ránk.