Gelencsér András vagyok, 59 éves levegőkémikus, akadémikus, a Pannon Egyetem egyetemi tanára.

A globális fogyasztói civilizáció fenntarthatatlanságával először az éghajlatváltozás brutális sebességét tapasztalva, majd tíz éve a Föld nyersanyagkészleteinek küszöbönálló kimerüléséről hallva szembesültem. Mindeközben mélységesen felháborít az a tény, hogy a globális gazdasági-politikai elit a válsággal mit sem törődve a Disney-mesék világába illő „zöld” narratívával igyekszik a fogyasztói társadalom pusztító modelljét mindenáron fenntartani.

2075-ből visszatekinteni azért roppant kihívás számomra, mert az a dátum meggyőződésem szerint már évtizedekkel túl van öröknek és mindenhatónak gondolt modern világunk elkerülhetetlen összezuhanásán, ami felé padlógázzal robogunk. Mi marad a nagy bumm után? Mi nő a romokon? És legfőképpen ember tud-e maradni az ember egy szárazra szipolyozott és kivérzett világban, amelyben még a természet is visszavág? Súlyos kérdések ezek, különösen innen, amikor még matematikai esély talán lehetne egy fájdalmas, ámde túlélhető kényszerleszállásra, csak éppen szándék és akarat nincs. Tisztelem azokat, akik e rendezvényt megálmodva igyekeznek kiutat mutatni a reménytelenségből, és az égre rajzolni egy szerényen élhető jövő képét.