Íme a leirata Antal Miklós előadásának, amely a Világeleje Ünnepen hangzott el, 2025. november 15-én. Remek szöveg (és még humoros is sok helyen).

*

[1. rész: abszurd jelen]

Na végre egy régi vágású csoport itt a jövőben, már vártalak titeket a 75-ös egyetemistáim után! Ők is jófejek, persze, meg frankó az egyetem, nincs az a régi zaj meg füst meg por. De ti? Igazi felüdülés: normális, agyonhajszolt, kiégett alakok. Micsoda szép, csillogó, táskás szemek!

Azért dolgoztok, hogy meg tudjátok venni a huszonharmadik ruhát, mert mit fognak szólni, ha kilógtok a sorból? Vagy nem lógtok ki, pedig szeretnétek? Hogy este nyolcig nyomjátok a melót, ameddig a 3 éves gyerek telefont nyomkod, hogy aztán mehessetek a tengerre, mert a többiek is voltak ott? Igaz, hogy a gyereket csak a játszótér érdekli, de legalább lesznek képek, meg nagyon kényelmes helyen lehet hallgatni a hisztit. És az, hogy nem tudtok leállni a pénzzel, ha van már 4 lakásotok, közben meg nem tudtok rendesen aludni? Hát hol van a mai fiatalokból ez az otthonos, beteges félelem? Nem könnyű kapcsolódni hozzájuk. Nem úgy dolgoznak, nem úgy vásárolnak, nem úgy bánnak a pénzzel, mint mi! Azok a régi szép idők! Mennyit nyomorogtunk! Az se hitte el, hogy lehet elég, akinek mindene megvolt.

Ezek meg elhiszik, és nem a siker megszállottjai. Vagy más nekik a siker. Csak egy példa: nem akarnak olimpiát nyerni. Pedig annak csak néhány évtizeden át kell mindent alárendelni, és igaz, hogy a legtöbben nem bajnokok és híresek lesznek, hanem sérültek és helyezetlenek, de a néhány győztesről akár film is készülhet, és akkor biztos nagyon szereti őket mindenki. Vagy nagy királynak érezhetik magukat, ha egy teljesen fölösleges készségüket a végletekig tudják csiszolni. 200 méteres pillangóúszás. Diszkoszvetés. Lólengés. Van ennél jobb? Igazi hősök! Ezek a 75-ös fiatalok meg mennek az uszodába, a pályára meg a tornaterembe tömegestül, eredmények meg sehol. Semmi értelme.

Vagy mondom a srácnak, hogy lehetsz kutató, és reggeltől estig tapogathatsz műanyag billentyűket valamilyen egészségtelen kényszerpozícióban, és ha az agyad már nagyon éles és még borzasztó szerencsés is vagy, akkor befigyelhet egy nagy európai pályázat! Akkor aztán még többet kutathatsz! Egy igazi tortaevő verseny, ahol a nyeremény: torta. Ezek meg nem akarják. Tiszta hülyék, nem?

Mondom nekik, hogy jó, ha nem akarod szétdolgozni magad, akkor lehetsz nőgyógyász. Mint régen: 20 perc harmincezer, 90 ezres órabér, mert az államiban csúnyán viselkednek a privát szakemberek! Vagy zárnyitó, aki a véletlen bezáródott ajtót kinyitja 2 perc alatt 30 ezerért. Egy 200 forintos műanyag lappal. Kiszolgáltatott helyzetben lehet az embereket legjobban kihasználni! Kérdezd csak meg a gyerekvédelmi szakembereket! Ezek meg csak néznek, mint a moziban, hogy ők nem ingyen pénzt akarnak. Hát mit? Próbáltak már ezek építkezni vagy felújítani? Tudjátok, mit mondtak rá? Hogy értelmes munkát szeretnének, amitől jobb lesz a világ. Hát megkérdeznék én erről valakit a dohánygyárban vagy az m1 híradónál!

[2. rész: vízió]

Nade felállt egy lány és megkérdezte, hogy elmondhatja-e kicsit részletesebben, hogy miért vagyok furcsa neki. Mondom persze, legfeljebb következménye lesz a félév végén. Azt mondta, hogy, idézem:

„Kezdjük ott, hogy a húszas években az egész világon nőtt az elégedetlenség. Egymás után buktak a kormányok, a populistákat csak saját teljesítményük tudta legyőzni. De hogy ez ne következzen be, inkább ők akarták legyőzni a demokráciát. Bár ezt sokan karba tett kézzel nézték, egyre többen döntöttek úgy, hogy nem hagyják annyiban. A legtöbben közülük nem azért lettek aktívak, mert annyira érdekelte volna őket, ahogy a kétszáz év alatt kiharcolt jogokat húsz-harminc év alatt megsemmisítik, hanem azért, mert a hatalom elrabolt tőlük valamit: a megélhetésüket néhány gazdag ember érdekében, a nyugalmukat egy éjjel-nappal zúgó gyárral, a vizeik környékét tájidegen szállodákkal. Az erdeikből pénzt sajtoltak ki, a levegőt füst árasztotta el, földjükre betont öntöttek.

2025.11.07-én a világ leggazdagabb emberének 1000 milliárd dolláros bónusz lehetőségét hagyta jóvá egy azóta elfeledett autós cég állva tapsoló részvényesi gyűlése, amennyiben 10 év alatt sok millió autót tud eladni. A jórészt albérletben élő aktivisták úgy gondolták, hogy 10 év alatt nem lehet annyit dolgozni, amennyiért valaki Magyarország teljes lakóépület állományát megvehetné, minden település minden egyes utcájának minden egyes házát és lakását. Arra a következtetésre jutottak, hogy talán nem ők bolondultak meg, hanem vannak olyan dolgok, amiket nem szabad piaci alapon működtetni, ha a következmények nagyon messze túlmutatnak az adott piacon. És többen voltak a milliárdosoknál, sokkal többen.

Egyénileg nem lehetett felvenni a harcot, ezért szerveződni kezdtek. A rendszert akarták megdönteni, ahol mindez lehetséges. Elegük lett az állandó panaszkodásból, és minden irányból beleakaszkodtak a rendszerbe: beszélni kezdtek a problémákról, oktatási programokat szerveztek, jogi lépéseket tettek, kooperatív termelő és kereskedelmi rendszereket hoztak létre. Kellett hozzá jópár véletlen egybeesés, de ekkortájt a politika legfelsőbb köreiből sokan börtönbe kerültek. Ahogy csökkent a cinkosok száma és ereje, egyre több értelme volt bekapcsolódni a mozgalomba. Éveken át zajlott a kultúra lassú, de biztos változása. Egyre többen támogatták az oknyomozó újságírókat, biztosítékként tekintve rájuk. Az ő munkájuk nyomán több forrás és energia maradt a valóban fontos dolgokra: az emberek tanultabbak lettek, ezért egyre nehezebb volt őket megtéveszteni. Az ilyen-olyan hírességek helyett a társdalom nagyobb része próbálta megismerni a szakmai szervezetek véleményét. Hosszú apály után növekedni kezdett a társadalmi bizalom.

Persze őrködni kellett az eredmények felett: a harmincas években egyszer amikor a főügyész a megalapozott gyanú ellenére nem indított eljárást egy állami vezetői ellen, százezrek szüntették be a munkát. A kevesebb ellopott pénz és a jobban elosztott jövedelmek egyre szélesebb rétegeknek tették lehetővé, hogy túllássanak a saját otthonuk határán. A pusztító apátia helyébe remény költözött. Napi túlélési- és pozícióharc helyett olyan ügyekbe szálltak be, ami érdekelte és lelkesítette őket. Voltak, akik a szúnyogirtás álnéven futó természetmérgezést számolták fel, mások az avar kártékony összegyűjtését, de a tűzijátékok károkozása is a múlté már. A gyerekek beton és autók helyett az élet hálóját látják maguk körül, ezért ez érdekli őket és az otthonuk környékén is meg tudják szeretni a természetet. Felismerik a madarak hangját, játék közben állatnak képzelik magukat. Ahogy egyre több ember keresi, hogy minek van igazán értelme, erősödnek a családi és a baráti kapcsolatok. Enyhült a század elejének pszichológiai krízise, több erő marad minden másra.”

„Mégis miféle pszichológiai krízisről beszélsz, most engem neveztél lelki nyomorultnak?” – vetettem közbe az önreflexió és az őszinteség ritka kombinációjáról téve tanúbizonyságot, de leintett.
„Ha nem attól rettegünk folyton, hogy butának vagy gyengének fogunk látszani, akkor tűrni fogjuk a kritikát. Sőt, még tanulunk is belőle, és az első szavunk nem a védekezés vagy a visszatámadás lesz. Nem fogjuk letaposni a többieket és a jobbító szándékú kezdeményezéseiket. Ha kell, meg merünk szólalni, de ha tévedtünk, akkor el tudunk hallgatni.

Ha nem csak a győztes éli meg a holnapot, akkor nem kell folyton versenyezni. Van kiút a mókuskerékből, amibe azért hajszoltuk bele egymást, mert sokáig úgy tűnt, hogy az alacsony hatékonyság a legnagyobb veszély – éhen halunk vagy megfagyunk, ha nem termelünk eleget. De kiderült, hogy ha van elég, akkor a magas hatékonyságot elviekben szavatoló módszer – az önmagából kifordult verseny – a fő probléma: a verseny piaci értékelése igazságtalan, mert egy szint fölött már nem tudjuk pénzben mérni a jólléthez való hozzájárulást, de a mókuskerék elrabolja az életet. Óriási munka volt, mire ezt sikerült megértetni a többséggel. Sokat tettek érte a munkaidő-csökkentés tudós apostolai és a kedden délelőtt vidáman hesszelő állampolgárok. A kevés munka 150 év után újra státuszszimbólummá vált. Persze ehhez az is kellett, hogy az országok közötti szolidaritás valamelyest nőjön, némiképp gyengüljenek az agresszív, agymosó rezsimek, így kevésbé kelljen félni a tanulatlanok fizikai szintű támadásától. Persze őrködni itt is kell, okos megoldásokkal tartják sakkban egymást a nagyhatalmak – az atomsorompó és a nukleáris leszerelés csak a kezdet volt.

De visszatérve a mi generációnkhoz: változatos életet akarunk! Nem évente 3 hétig, hanem folyamatosan. Ti még rászorultatok, hogy specialistaként éljetek, és a képességeitek 1%-át bocsássátok áruba, mi már jóval kevésbé. Használjuk a kezüket, lábunkat és az agyunkat – ugyanaz az ember, ugyanazon a napon – menő, nem?! Jó kétszáz éves álom. Megtehetjük, mert az előző generációk munkájának a gyümölcséből nap mint nap kiköveteljük a részünket – vicces is lenne azt mondani, hogy a maiak teremtik az értéket, mikor sehol sem lennének Newton, Faraday vagy Maxwell nélkül – az ő örökségük mindenkit megillet. Nekünk már van időnk egymásra, mozgásra, olvasásra és a közéletre. Ez napi 4-5 óra plusz ahhoz képest, ahogy a 20-as években éltek. Micsoda érték, mennyivel jobb élet! Úgy nézünk vissza rátok, mint ti az ipari forradalom szövőgyári munkásaira.

Ja, és este van hogy sport közvetítést vagy meccset nézünk, csak a játékosok fizetése nem a műsorszórási potenciállal és az ezen keresztül eladható reklámmal arányos, hanem azzal, hogy mennyi pénz kell a jó élethez. Szerinted most lassabban futnak?”

[3. rész: következtetések]

Hogy lassabban futnak-e, azt nem tudtam biztosan, de elég az anekdotákból, mégiscsak tanulni jöttünk! A mai órán címe: „Nagy Világmagyarázat I. A kultúra szerepe.” Több évtizedes távlatban ne a gyorsan változó gazdaság vagy politika legyen a fókuszban, hanem a jóval stabilabb kultúra.

A modern világ alapműködése, hogy változik a technológia, új lehetőségek nyílnak: jó és rossz egyaránt. Ennek két alapvető következménye versenyez egymással.

Egyrészt egyre bonyolultabb, új rendszerek jönnek létre: hatalmas városok, energiaellátó rendszerek, távközlési hálózatok, virtuális világháló. Minél bonyolultabb a rendszer, annál inkább tendenciává válik, hogy valaki jobban érti ezek működését másoknál, és ezen keresztül megpróbálja őket kihasználni. Hamis ígéretekkel, indokolatlan félelmekre vagy más érzelmekre apellálva meggyőz a haszontalan termékének fontosságáról: egyre nagyobb házakat ad el, elárasztja a városokat terepjárókkal, rengeteg felesleges terméket és szolgáltatást sóz ránk. Az egyénre hárítja a felelősséget, miután a rendszerszintű megoldást maga tette tönkre. Ahogy pl. a Coca-Cola, miután elvbarátaival kinyírta a visszaváltható palackot, népszerűsíti a szelektív gyűjtést. Vagy amikor egészségtelen cukros levek árulása közben futóversenyt szponzorál. A gazdagok elrejtik a vagyonukat, a politikusok megtévesztő üzenetekkel nyernek választást, és ennek semmi következménye nincs. Nagy károkat okozó szakpolitikák válhatnak pártpolitikai sikertényezővé. A rendszer működésének alapjává mítoszokat tesznek: bárkiből lehet bármi, éld át te is az amerikai álmot! Elhitetik az emberekkel, hogy nincs más út, csak a mókuskerék útja.

Ezek a hatások akkor jelentkeznek kevésbé, ha az emberek egyre tájékozottabbak, képesek megérteni és feldolgozni az információknak legalább egy részét egy-egy számukra releváns területen, és be is kapcsolódnak a közügyek átgondolásába, megvitatásába, és döntéshozatali mechanizmusaiba.

Erre pont a technológiai változás ad lehetőséget. Méghozzá azért, mert a másik fő következménye a technológiai változásnak az, hogy egyre több a termelési lehetőség, emiatt pedig az anyagi szűkösség logikája egyre kevésbé releváns. Ami történelmileg igaz volt, hogy az életidőt elsősorban a megélhetési problémák – illetve az ebből adódó fizikai kitettség vagy egészségi kockázatok – limitálták, ma már nem igaz. Ma már az esetek túlnyomó részében a munkaidő az. Ha valakinek az életében a munka nem tekinthető egyben szórakozásnak és igen élvezetes tevékenységnek is, mely megadja az egyén által kívánt emberi kapcsolatokat, értelmesség érzést, fejlődési lehetőségeket, idő struktúrát és autonómiát is, akkor jó eséllyel a kiteljesedés – az életidő értékesebb eltöltésének – gátja.

Mivel a termelési lehetőségek bővülnek, a lehetőség megvan rá, hogy fizetett munka helyett egyrészt a jobb életet keressük, másrészt a komplex rendszerek működtetésében részt véve megvédjük, kontrolláljuk azt. Hogy betesszük-e azt a napi 1 óra munkát a közösségbe, ami megvéd minket a többi 3-4 óra munkától, ami egy rossz társadalomban hárulna ránk, rajtunk múlik. A kérdés, hogy rászánjuk-e, hogy melyik hatás az erősebb.

A 75-ös évfolyam azt üzente, hogy ők azért tudták a jobb – bár nekünk még kissé idegen – utat tudtuk választani, mert csökkent a félelem, hogy a másik elveszi, ami az enyém, hogy nem lesz értelme aktívnak lenni, mert másokat úgysem érdekel semmi. És mert már nem volt annyi kielégítetlen vágyuk a családi és énidőre.

Ti majd eldöntitek, mit akartok, engem nem érdekel, csak majd indokoljátok meg az esszében! Ma lesz még egy kis jövő, aztán holnap találkozunk a múltban!